Az utolsó egyszarvú

  Tüzesen ég fiatal szeme, akárcsak vad, szilaj lelke. Belenéz a végtelen messzeségbe, tündöklő napnak aranyló fényébe.Tündöklő nap, amég sugarait szerte hordja, fiatal szíve boldogságát szórja.

 Miután a nap legurul a végtelen égről, s ő az éjbe lassan beleméyül, hamar felkapja kecses fejét, ahogy dombon lustán heverész. A hold eközben már az égen jár, ő pedig a hegy oldalon áll.

 Úgy nézi az ezernyi csillagot, s elénekli a nagy bánatot. Azt hallja a szél suhogásától, azt érzi a tél jövetekor. S tudja, hogy igazak a beszédek: ő az egyetlen, kinek még kedvez az élet.

A többi mind meghalt, s mint hogy egyedül van, szemei a könnyel nem harcolnak. Bánatos a szíve, bánatos a szeme, annyira, hogy lassan megszólal a lelke:

"Az élet oly kegyetlen, mint a tél, oly veszélyes, mint a nyár, miért kell hát élnünk, ha ennyire fontos számukra a vérünk?" S minthogy szavait az Isten is meghallja, a válasszal az utolsót nem váratja:

"Az élet nem lehet mindig jó, és szép...kell, hogy a lény megtanulja, mi a tény. Hogy már nem biztonságos egyedül az erdőben járni, mint régen, a faluvégen hálni."

" Hisz ma már az élet veszélyes, te is tudod, Álom...hiába, tudod, nem tehetem azt, hogy ezt mondom: bánom. Hiába bánnám, ha ez a törvény: az életnek halnia, a halálnak születnie kell még."

Miután az Isten e szavakat szólja, el is tűnik a csillagokon át, villogatja ezüst fényben pompázó jogarát. Álom pedig, hisz mit tehetne? Elfogadja a tényt: ő az utolsó, aki még látja a reményt!

Miután ezt megteszi, büszkeség el is önti. Felágaskodik, lábával vadul kalimpál, majd vad, kecses teste vágtába ugrik be. Elfogadja a tényt, sikerül neki: ő az utolsó, aki ezt megteheti!

Vadul vágtat, át a dombon, közben fejében egy gondolat szinte dorombol:" Te vagy az utolsó, te vagy a úr: hiszen te vagy az utolsó egyszarvú!"

Írta: Álom/szerk.